Talán sokaknak meglepetést fog okozni, de a blog eddigi fotóit (a szombathelyiek kivételével) egy ismerősöm szanaszét törött pici amatőr gépével készítettem, amit - nem vicc - cipőfűzővel kellett az állványra kötözni, mert annyi helyen el volt törve. Emellett a legkevésbé sem éjszakai fotózásra volt tervezve, ezért a fotók nagyrésze úgy készült, hogy a gép korlátainak kerülgetésével telt az idő.
Március elején azonban megtörtént az, amire már körülbelül 2 éve vártam/vágytam: megérkezett Angliából életem első tükörreflexes fényképezőgépe. :-)
Persze ez se valami többszázezres profi gép, az a kis tükör viszont önmagában akkora különbséget jelent, hogy mostantól a blogon már nem attól fog függeni a képek minősége, hogy mit sikerült kihozni a gépből, hanem csakis az én képességeimtől, vagyis inkább azok hiányától.
Mióta elszakították tőlem a számomra eddig legfontosabb embert, minden élet és motiváció eltűnt belőlem, ezért is volt tetszhalott a blog közel 2 hónapig. Most azonban kezdem úgy érezni, hogy ha az életkedv nem is, de legalább az ihlet elkezdett apránként visszacsörgedezni a szemeim mögé. :)
Egyre kevésbé érzem azt, hogy tudom, hogy ki is vagyok valójában, merre tart az életem, és hogy van-e egyáltalán értelme folytatni... valószínűleg legalább ezzel nem vagyok egyedül.
Miért csak akkor érzem úgy, hogy szeretek élni, amikor élet és halál között egyensúlyozok 11 emelet magasan?...
"Why does it feel more real when I dream than when I am awake?..."
Az új rekord...
...huszonöt emelet.
Pöttöm kis tízemeletesek meg egy lego villamos...
Folyt. köv.
17 hozzászólás:
Megjegyzés küldése